Történt ugyanis két héttel ezelőtt, hogy mire megnyugodhattunk, nincs komoly aggodalomra ok gyermekem egészségét illetően, az utolsó alkalomként pontot gyűjtős Felsőtárkány XCO előtti szombaton gyorsan elütött egy autó. S bár az autó jött a védettebb útról jobbról, én a helyszín későbbi megtekintését követően is bizton állítom, kellő körültekintéssel közelítettem, az autó még igen messze járt, s már a kereszteződés felén is áthaladtam, amikor hirtelen bumm, oldalról telibe kapott. Bringa és én a fűben landoltunk, fájás, vérzés, bőgés, mentő, rendőr, kórház, nincs törés, halleluja, mehetek haza. Nagy vagányságomban biztosítottam Dina Marcit, hogy vasárnap reggel simán megyek versenyezni, persze már éjjel rájöttem, hogy mozdulni sem tudok, s ez így is maradt 3 napig. Hát nem egy kellemes emlék, de szerencsére hétvégére a sebeket és a fekete foltokat leszámítva már majdnem fittnek éreztem magam egy Bakony maratonhoz, aztán hajnalok hajnalán rájöttem, hogy most még sincs kedvem tülekedni, sivalkodást hallgatni, így itthon maradtam.
Ennek fényében zajlott a Szilváshoz való hozzáállásom is, amit aztán Cleppi döntött el végleg, menjünk vasárnap reggel, jó lesz, tekerünk egy gyorsat, aztán irány haza. A döntést segítette a szombati esküvőn elfogyasztott tetemes mennyiségű kaja és némi pálinka is, így nem utaztam le előtte, mint eddig mindig, ha Szilvásra mentem. Kicsit korán ellett kelni, de sebaj, szegedi nagyon kedves ismerősök még a rajtszámomat is felvették (ezer hála ezúton is), így tényleg csak odaértünk, bringák ki, gyors öltözés, szokásos 10szeri pisi, némi örömködés rég nem látott ismerősökkel, aztán már álltunk is a kordonoknál, s mindjárt rajt.
A nap nem fukarkodott ezerrel sütni, nem esett jól a 15 perc tűző napos álldogálás rajt előtt, de hát ez van, ha az ember nem akar a tömeg végére állni, így is azon nyomban elkezdődik a haddelhadd, amint elhangzik Bíró Ádám védjegye , a Fire”. Nem igazán szeretem ezeket a nagyon tömeges jeleneteket, próbálok most is a szélére helyezkedni, Brigi, Móni és Bea azon nyomban előre állnak, s nyomják, ahogy csak a csövön kifér. Detektálom, hogy itt ma annak is örülhetek, ha egy darabig látom a hátukat, Brigi kb. 1 perc alatt eltűnik a szemem elől a fiúk elejével, Móni szépen halad Beával, egészen sokáig távolodnak, de amikor egy kicsit lankásabb részre érünk utolérem őket, sőt egy kis időre meg is előzöm a párost. Mondom is magamban, hogy akkor ez itt kéremszépen a mai boldogötperc, persze Móni azonnal jön is mögöttem, aztán a terepes részre kanyarodva előz, s innen szépen folyamatosan távolodik tőlem. Várom, mikor jön Bea, emlékszem tavaly itt úgy ment el mellettem, mintha állnék, de nem előz meg. Az első frissítőig felküzdöm magam, azt azért érzem, hogy a 32-es egytányérka vicces lesz még párszor ma, az első frissítőn próbálok egy kis vizet szerezni, de nem sikerül, nem akarok várni, így megyek is tovább, amilyen nagy ivó vagyok, kitart ez az egy kulacs úgyis Bánkútig. A füves, zötyögős, mászós kis rétet abszolválom utálkozva, aztán jön szerencsére egész sok lefelé, Móni már sehol, viszont Bea sem ért utol, így nem megyek limiten lefelé, elég sodrós a talaj mindenhol, jó lesz ez így nekem mára. Persze nem lehet sokáig lefelé menni, s soha nem tudom, mikor jön az Ördög oldal, csak azt, hogy már előtte is mászunk rendesen, most sincs másként, elindulunk szépen felfelé, jönnek a kanyarok szépen sorban, utolérem Keczkó urat, virtuálisan megveregetjük egymás vállát, szurkolunk, haladok tovább, s akkor egyszer csak meghallom a Hangot. Gyakorlatilag sokkot kapok, s elkezdek úgy tekerni, hogy közben azt mondogatom magamnak, az életemért tekerek, az életemért tekerek….ez annyira sikeres, hogy hirtelen megpillantom Móni hátát, aki éppen az utolsó kanyart veszi az Ördögoldal előtt. Hátrapillant, meglát engem, s olyan sebességre vált, hogy a szemem kiesik, de akkor már feléled bennem a harci szellem valahogy, számomra is hihetetlen, de egyre közelebb érek, s még a nagy mászás előtt megelőzöm, aztán szépen együtt felkapaszkodunk az Ördögoldalon. Persze én aggódom, hogy nem lesz elég az áttételem, érzem, hogy a hátam berzenkedik, s egyre jobban fáj, de csodával határos módon, nem szállok le már középen kicsit, mint eddig oly sokszor, hanem csak a legvégén áll meg a lábam. Gyorsan félrepattanok, hogy Móni fel tudjon menni, kicsivel később ő is leszáll, de szerencsénkre csak pár lépést kell már tolnunk, s fent is vagyunk. Itt mindig eszembe jut, hogy nem eszik olyan forrón a kását, mert jön még egy béna emelkedő a sípálya előtt, ami valamiért mindennél meredekebbnek tűnik, most sincs másként, de igyekszem, hogy még Móni előtt felérjek itt és a sípályán is, mert nekem meg kell állni kulacsot tölteni. Így is történik, persze Móni simán megelőz, amíg én magamat supportálom izoval és banánnal, majd innen a már csak nyomokban betont tartalmazó úton olyan sebességgel száguld le, hogy esélyem nincs utolérni, ki is esek a nyomból, gyökkettőre meg kell állnom, gyors vissza, megyek tovább, Mónit végül egy kis felfelénél érem utol, ahol béna köves, vizes részen kell átkelni. Melléérek, s közlöm vele, hogy tekerjünk az életünkért, mindjárt jön Bea, el is röhögöm magam, amit azt hiszem, ő nem talál annyira viccesnek, de én komolyan veszem saját felhívásom, mert úgy megyek, pár perc múlva nem látom Mónit. Kiérek az erdészeti betonútra, eltekerek Jávor kútnál, majd vissza az erdőbe, itt cyclocross jelleggel átugrálunk nem kevés kidőlt fán, előttem egy Meditech-es mez ugrál, azért némelyik fa számomra egész nagy kihívásnak tűnik, egyiken fennakadok a hátsó zsebemmel, s érzem, amint a mentsvárként szolgáló banánom éppen pürévé változik. Szerencsére ez is véget ér egyszer, tekerhetünk tovább felfelé, próbálom megenni a banánt, vagyis ami maradt belőle, nem sok sikerrel. A Mediteches mez Papp Attilát takarja, akivel innen gyakorlatilag némasági fogadalmat téve egységfrontot alakítunk. Eléggé várom a Nagy-mezőt, hogy szerezzek egy kis banánt, s hipp-hopp ott is van. Odafarolok az asztalhoz, megragadok egy banánt, magamba döntök egy kis vizet, közben pár szót váltok Dínóval és Kovácsapukával, akik elég életuntan üldögélnek ott, de kedvesen biztatnak :) Aztán irány tovább, Attilával folytatjuk az utat, nagyon cukin megyek elől végig a betonos emelkedőn, mint a jógyerek, nem esik jól magamnak sem a tempó, de ha megbírjuk, menjünk csak, amíg még van szufla. Jön az utolsó kis frissítő, itt is iszok egy pohár vizet, Attila elmegy, s innen a kis hullámvasúton már nem nagyon esik jól tekerni, de tudom, hogy nincs sok hátra, ha elérek azokhoz a fenyőfákhoz, ahol mindig óriási pocsolya van, akkor már nem lesz több felfelé. Menet közben biztatom a tekerő rövidtávos csajokat, aztán ott a kis mező, jobb kanyar, de majdnem leesek a bringáról ijedtemben, mert egy fotós nyugodtan álldogál, amíg oda nem érek, s akkor hirtelen mellém pattan gépével, azt hiszem, a küllők közé akarja dobni, de csak akció fotó készül. Ha kapnék levegőt, azért megkérdezném tőle, hogy kér-e nyaklevest, de szerencsére nem kapok, nyomom tovább. Jön a lefelé, ami igaziból rosszabbul esik, mint vártam, kicsit túl kemények a gumik, úgy pattogok, mint a pöttyös labda, de kibírom, és ott a cél….régen vigyorogtam ennyire, mint most, Ádám meginvitál egy kis beszélgetésre, így én kiabálhatom be, hogy Móni is bejön.
Szuper, jót versenyeztünk, Móni keményen nyomja idén, nagy gratula neki még egyszer. S persze Briginek is, aki hozzánk képest egy szuperlény, a verseny után még elmegy futni terepen :)
Én zuhanyzás után a sörsátrat választom, megtalálom Cleppit, aki szokás szerint élénken magyaráz Sass Józsiéknak. Kiderül, hogy Papp Dini nagyot esett, később Noé Balázs tudósít, hogy talán nincs nagyon komoly baja, innen jobbulást kívánok neki. Cleppi megnyerte a középtávot abszolútban, én második az elit csajok között, majdnem mindenki elégedett (zárójelben, én nagyon), az eredményhirdetésig van idő bőven barátkozni is, nosztalgiázunk is kicsit :)
Jó volt megint ennyi régen látott ismerőssel találkozni, emiatt külön örülök, hogy végül elmentem Szilvásváradra…..és hát nyertem megint egy jövő évi nevezést….majd meglátjuk…végülis, most hogy Mónival megtudtuk, a vállalkozók gyakorlatilag nem dolgoznak, úgyis van időnk bőven készülni :D
Roni
A fotókért köszönet Máhr Attilának :)
